Ha már egy korábbi bejegyzésben megemlítettük a tintahalak szemét - és és már miért ne 
tettük volna -, akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy a tudósok nemrégiben megállapították: az óriástintahalnak van a legnagyobb szeme minden élőlény között. Szemed szürkéje a hűs hintázó hullám, mely sziklákat tör.
Létezik-e az óriás tintahal? - kérdezik sokan, a válasz pedig az, hogy igen. Bár még nagyon sok tintahal-faj nem ismert - ami nem is csoda, hiszen a legtöbbjük olyan mélyen él, hogy lift se megy oda, mégis ismerjük egy fajukat, az ún. Mesonychoteuthis hamiltoni-t, azaz Kolosszális tintahalat, amely 12-14 méterre is megnő (viszonyítás: egy Tyrannosaurus rex 11-12 méter hosszú és 4-6 méter magas lehetett). Nemrégiben volt szenzáció, hogy kifogtak egyet Új-Zéland közelében, amely 450 kg-os volt, de a boncoláskor kiderült, hogy nála sokkal nagyobbak is élnek a vízben, hiszen az övénél nagyobb csőröket is találtak már bálnák gyomrában. Nem is beszélve arról, hogy némely bálna-holttesteken talált tintahal-csáp nyomok még még még nagyobb példányokra u t a l n a k.
de lift se megy oda
A kolosszális tintahal csápjain nem tapadókorongok, hanem éles karmok sorakoznak végestelen végig. Tehát ha elkapja áldozatát, azt valóságos rongybabává marcangolja, még mielőtt a végzetes szájhoz érne szegény áldozat. És ugye eszik embert? Meg se kottyan neki.
de
Különös álomból riadtam fel ezen a reggelen. Az éjszaka során egy fehér, klórszagú fürdőkádban ültem, amely lágyan ringatózott a végtelen kék és zöld tenger habjain, miközben lassú csónakként haladt előre az ismeretlen felé; a porcelánnak ütköző hullámok fáradt loccsanásokkal lökdösték előre céltalan hajóm. Az utazás távolról sem volt megnyugtató élmény: nem éreztem az előttem feszülő határtalan lehetőségek ígéretét, egyedül arra gondoltam akkor, hogy szüntelenül távolodom csak valamitől, ahelyett, hogy valahová érkeznék. Minden a fürdőkádnak csapódó hullám fokozta ezt az érzést, és bár nem volt egészen világos, honnan is indultam, mely irányból vette kezdetét ez a végtelenül magányos és szomorú utazás, az elhagyott part hiánya minden más érzést maga alá gyűrt, s mivel emlékképeim nem voltak a hátul maradó földdel kapcsolatban, a képzelőerőmet használva festettem gondolati szemem elé egy sárga homokból álló barátságos partszakaszt, a lágy szélben kellemesen ringatózó pálmafákkal. Ide akartam én visszajutni.
Ekkor utazó kádam alatt a vízben növekvő, sötét árnyékok kontúrjai kezdtek kibontakozni: a mélybe tekintve egyre élesebben kivehetőek lettek a gyülekező óriás tintahalak csápjaikkal felém nyújtózkodó árnyképei - a mélység szörnyei egymásba kapaszkodva járták keserű körtáncukat, végül pedig egy szavakkal leírhatatlan óriási kar tört elő a habok közül, s rántotta a mélybe sodródó bárkámat. Miközben szigorú csőrök felé vonszolt ezer és ezer éhes, kérlelhetetlen csáp, fel-felvillant egyik-másik szörny mozdulatlan, fekete szeme: ezek a szemek szinte már bocsánatot kértek, mondván, hogy képzeletbeli lidércként nekik sincsenek lehetőségeik.
